Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2014.07.15

2014.07.15

Sok mindent le kell tisztázni magunkban, hogy képesek legyünk tisztán látni.

A lélek világai, az ősök megélései nem azonosak a Most pillanatának világával.

Ahhoz, hogy képesek legyünk megváltoztatni saját sorsunkat, és ezáltal világunkat, ehhez

teljesen tisztába kell kerülni saját emberi lényünkkel, aki Most él. Akinek biztos alapot ad a lélekerő, amely őseink letisztult tudásából, és őseink meg nem oldott fájdalom és félelem forrásainak megoldásából fakad. De nem lehet önazonossága őseivel, vagy lélek emlékezetek alakjaival. Csak a mostani sorsával, mostani nevével és kódjaival.

Ehhez nem árt tisztába lenni azzal, hogy genetikailag mit is hordozunk, és legalább dédszülő mélységéig rendbe tenni magunkban az indulati szférákat. Elég a belső csend és elfogadás.

Elfogadni és megérteni, hogy saját sorsunk akkor szabadul, ha nem játsszuk már őseink meg nem oldott indulati köreit. Legalábbis elcsendesül a sorsunk viharos része, ha megbékülünk magunkban a rokonainkkal.

Enélkül nem tudjuk meglelni saját alkotó személyiségünk. Ez pedig a HIT-ünk alapja.

Hogyan hihetnénk abban, hogy képesek vagyunk elérni saját céljaink, ha nem vagyunk benne biztosak, hogy elég kitartásunk és erőnk van ahhoz, hogy nap mint nap tegyünk érte, hogy képesek vagyunk a nehézségeken is átjutni.

Akiknek a sorsában a Tanítói vagy Gyógyítói szerep van megjelölve, a lélek szintje erősebb társainál, őneki a napi cselekvésekből felépülő világrendet kell megtanulni. És hogy bíznia kell az emberi ösztön erőben, mert anélkül nincs meghajtó energiája a sorsának.

Mert a lélek csodáját megalkotni, csak tettekkel lehet.

Aki úgy született, hogy a racionális világ cselekvő, küzdő szerepe erős nála, az ösztönvilága domináns, ő pedig meg kell, hogy tanulja, hogy tenni csak egy bizonyos fokig lehet, amely felett már egy magasabb szintű erő hat.

A csoport tudat ereje, a csoda szintű történések, amely bizony az összefogás erejéből adódik össze, és nem az Ön-ző létezésből, mely önmagát tartja az egyedi megváltónak. És lássuk be, hogy ebbe a csapdába sok spiritulásnak mondott ember is beleesett, kiknek tökéletesen kellett volna tudnia, hogy hogyan is működik a lélekláncolat, a csoport tudat. Ha tényleg a lélek oldaláról szóltak az emberiség felé.

Mindenki elkeveredett, a kint és bent, a lent és fent egyensúlytalanságába. Kereste a helyét, saját identitását sokszor nem a megfelelő helyen, hanem a betanult, vagy mástól ellesett szerepek szerint.

Akár fentről, akár lentről, akár kintről, akár bentről indul is el sorsunk ösvénye, tudni kell, hogy egyik sem jobb a másiknál. Ösvények, amelyek az ellenkező irányba tartanak.

 

Világunk színpadán az utolsó felvonáshoz felhúzták a függönyt. A főszereplők eljátsszák az utolsó felvonás tanulságait, a megoldásokat. A felvonás végén pedig a zenekar eljátssza, a főszereplő férfi és nő pedig elénekli a béke és szerelem záró dalát. Még vannak félreértések, de már mindenki tisztázni vágyik. Sok szereplő és statiszta már jelmezét levetve figyel a függöny mögül, vagy pihen az öltözőben. A darab mindenki számára egyszerre ér véget. Ezt a darabot már a bukott Atlantisz óta játssza az emberiség, s ki tudja hány előadást ért meg a darab. De mára a színészek, akik betéve tudják már az összes szerepet, szívből játszanak.

Aztán elkezdődik egy új darab, melynek lassan elkészül a forgatókönyve.

 

Ami még mozog erős fájdalom a lélek mélyén, a következő történet. Olvassátok és érezzétek. Aztán engedjétek szabadon. Nem kell már senkinek megtartani a Templom falait.

 

Tizenkét kőmíves összetanakodék,
Magos Déva várát hogy felépítenék,
Hogy felépítenék félvéka ezüstér,
Félvéka ezüstér, félvéka aranyér.
Déva városához meg is megjelentek,
Magos Déva várhoz hozzá is kezdettek,
Amit raktak délig, leomlott estére,
Amit raktak estig, leomlott reggelre.

Megint tanakodott tizenkét kőmíves,
Falat megállítani, hogy lesz lehetséges,
Míg elvégre ilyen gondolatra jöttek,
Egymás között szoros egyességet köttek:
Kinek felesége legelőbb jő ide,
Szép gyöngén fogjuk meg, dobjuk bé a tűzbe.
Keverjük a mészbe gyönge teste hamvát,
Avval állítsuk meg magos Déva várát.

"Kocsisom, kocsisom, nagyobbik kocsisom,
Én uramhoz menni lenne akaratom!
- Kőmíves Kelemen felesége mondja -
Fogd bé a lovakot, fogd bé a hintóba,
Fogd bé a lovakot, állj is gyorsan elé,
Hadd menjünk, hadd menjünk Déva vára felé.
Mikor fele útját elutazták volna,
Erős idő vala, záporesső hulla:
"Asszonyom, csillagom, forduljunk mi vissza.
Rossz jelenést láttam az éjjel álmomba,
Az éjjel álmomba olyan álmot láttam,
Kőmíves Kelemen udvarába jártam,
Hát az ő udvara gyásszal van béhúzva,
Annak közepibe mély kút vala rakva,
Az ő kicsi fia oda beléhulla.
Az éjjeli álom nem telik ma jóra,
Asszonyom, asszonyom, forduljunk meg vissza!"
"Kocsisom, kocsisom, nem fordulunk vissza,
A lovak se tiéd, a hintó se tiéd,
Csapjad a lovakat, hadd haladjunk elébb!"

Mennek, mendegélnek Déva vára felé,
Kőmíves Kelemen őket észrevevé,
Megijede szörnyen, imádkozik vala:
Én uram istenem, vidd el valahova!

Mind a négy pej lovam törje ki a lábát,
Vessen a hintómnak négy kereke szakát,
Csapjon le az útra tüzes istennyila,
Horkolva térjenek lovaim vissza!

Mennek, mendegélnek Déva vára felé,
Sem lovat, sem hintót semmi baj nem lelé!

"Jó napot, jó napot tizenkét kőmíves!
Neked is jó napot Kelemen kőmíves!
Köszöne az asszony, az ura válaszolt:
"Édes feleségem, neked is jó napot!
Hát ide mért jöttél a veszedelmedre,
Szép gyöngén megfogunk, bédobunk a tűzbe.
Tizenkét kőmíves azt a törvényt tette:
Kinek felesége hamarabb jő ide,
Fogjuk meg szép gyöngén, dobjuk bé a tűzbe,
annak gyönge hamvát keverjük a mészbe,
Avval állítsuk meg magos Déva várát,
Csak így nyerhessük el annak drága árát.

Kelemenné asszony, hogy átalértette,
Bánatos szívének így lett felelete:
"Várjatok, várjatok tizenkét gyilkosok,
Amig búcsut veszek; csak addig várjatok,
Hogy búcsut vehessek asszonybarátimtól,
Asszonybarátimtól s szép kicsi fiamtól:
Mert a halottnak is hármat harangoznak,
Én árva fejemnek egyet sem kondítnak!"

Kelemenné asszony avval haza mene,
Egyszer-mindenkorra, hogy végbúcsút venne,
Hogy végbúcsút venne asszonybarátitól,
Asszonybarátitól s szép kicsi fiától.
Avval visszamene Kőmíves Kelemenné,
Sírva haladt magos Déva vára felé,
Megfogták szép gyöngén, bétevék a tűzbe,
Az ő gyönge hamvát keverék a mészbe,
Avval állíták meg magos Déva várát,
Csak így nyerheték meg annak drága árát...

Kőmíves Kelemen, mikor haza mene,
Az ő kicsi fia jöve véle szembe.
"Isten hozott haza, kedves édes apám!
Hol maradt, hol maradt az én édes anyám?"
Az ő édes apja neki így felele:
"Hadd el fiam, hadd el, haza jő estére."

"Istenem, istenem, este is eljöve,
Mégis édes anyám még haza nem jöve.
Apám, édes apám! mondja meg igazán,
Hogy hol van, hogy hol van az édes anyám?"
"Hadd el fiam, hadd el, haza jő reggelre,"
Az ő édes apja neki így felele.

"Istenem, istenem, reggel is eljöve,
Mégis édes anyám még haza nem jöve,
Apám, édes apám! mondja meg igazán,
Hogy hol van, hogy hol van az én édes anyám!"
"Menj el fiam, menj el magos Déva várra,
Ott van a te anyád, kőfalba van rakva."

Elindula sírva az ő kicsi fia,
Elindula sírva magos Déva várra,
Háromszor kiáltá magos Déva várán:
"Anyám, édes anyám! szólj bár egyet hozzám!"
"Nem szólhatok, fiam, mert a kőfal szorít,
Erős kövek közé vagyok bérakva itt."
Szíve meghasada s a föld is alatta,
S az ő kicsi fia oda beléhulla...