Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tündér 2008.11.4

2008.11.04

Az ember megszületik.

Elhozza magával ősei lényegiségét, megoldatlan feladatait, és saját életének csomópontjait. Hatnak rá az emberek, Földhöz való viszonya, a nem látható világ, saját félelmei, megoldandó feladatai. A szívcsakra körül falak épülnek, az életet tudatosan próbáljuk élni. Nem értjük önmagunk, a lényegiségünk. A bennünk lévő lélekcsíra nem tud felnőni. Sokáig meg sem látjuk. Aztán egyszer csak megérezzük, meglátjuk  bennünk a kisgyermeket. Kacagna ő boldogan, de legtöbbször szomorúan álldogál egy sötét sarokban. Fel kellene őt nevelnünk, ő a mi tündérlényünk. A boldog tavasztündér, aki élvezi a Föld nyújtotta csodákat. A kacagva játszó széltestvér, aki végigsimít minden arcot, és felfrissít.

A fák, virágok színpompája, amit megfest a virágtündér. A zene áradó mélysége, amit énekelnek a csilingelő tündérek. A víztündérek csobogása. Ez mind az emberben benne van. Ha megleljük ezt a kistündért, aki felnőni vágyna, akkor nyissuk ki testünk templomát.

Az ajtó a szív. Bontsuk le a falat, mert nem engedi be a napfényt, és a tündér nem tud napfény nélkül élni. Az ablakokat tárjuk szélesre. A vesénknél találjuk meg az ablakokat, gyönyörű színpompás rózsaablakokat.

Mossuk le őket. A torkunk a kápolna, ahol ott ragad rengeteg sötét árnyék. Kimondott és kimondatlan szavak. Töltsük fel aranyfénnyel. Tisztítsuk ki testünk templomát, hogy a tündérgyermek boldog lehessen.

Ahogy a tündér felnő, egyszer csak kitárja szárnyait, kibontja aranyhaját,  és egy angyal válik belőle.

Akkor már felnő a lélek, és az ember önmagára ismer.